Azt hiszem kezdem megszokni azt, hogy nálam minden csoda 3 napig tart... És amíg jön a felmentés, az még 3 nap... Minimum.

Azt hittem megkönnyebbültem, hogy oké, most van egy cél, ami majd talán egy ideig kitart.... Azt hittem, hogy most majd nem fáj semmi, mert végre a saját utam járhatom, de az önzőség számomra nem megengedett azt hiszem. Játszom a szerepet, azt, amit várnak.

Pedig legszívesebben most is sírva bújnék el azokba a biztonságot nyújtó karokba. Vagy csak sírnék, mint annyiszor kis koromban, a fülem befogva, hogy ne halljam, hogy Fecó megint ivott és üvöltöznek anyámmal... Gyűlölök itt lenni. Gyűlölök egyedül lenni...

Ments meg!

Csak tudnám minek háborog ez is... Félek. Még mindig félek szeretni. Nagyon. Egyszerűen képtelen vagyok átlépni a saját korlátaim... Baromira bosszant, de valahol kényelmes is. Nem is tudom kivel beszélhetném meg... Nikivel nem akarom. Anno még ha csak 2 hétig is, de együtt voltak Csabival... És akkor már ismertem Nikit... (Mint utólag rájöttem).. Nem tudom mennyire zavarja a dolog, de szar lenne. Morcos zsigerből csak lebaszna. Azt hiszem ezzel most nem lennék előrébb.. Te meg.. Nem akarom, hogy félreérts. Baromira tartok tőle, hogy félreértesz és a beszélgetést is offolod..

De hiányzol. Hiányzik most az a realitás, az a pofátlan őszinteség és az a megbízhatóság, amit jelentettél. Nem mint pár, hanem mint ember.. Na meg kicsit az is hiányzik, hogy halljalak kicsit énekelgetni.. Csak nézni ki a fejemből és hallgatni. Jól esne. Kéne egy kis üresjárat. Jó ideje nem aludtam el hajnal 3 előtt... Rendszerint éjjel találkozom vele. 10 percre lakik, szóval elugrom... Mivel anyámék még mindig nem fogadják jól, hogy a pici lányuk lassacskán felnő. Persze bátyám más volt.. Nála nem volt gáz, ha itt vannak a haverok. Akkor sem, ha nem fértek a szobában... Nem értem miért kell ennyire másképp kezelniük. Az addig tiszta sor, hogy lány vagyok, meg rohadt szeretetéhes (noha ez utóbbi szerintem nekik rohadtul nem tiszta)... De azt hiszem valahol keményebb is vagyok, mint Tomi... Mármint... Amíg ő meg Pisti is anyás jellemként nőttek fel, én megmaradtam magamnak... Mindig csak odébb lettem rúgva, mint egy idegesítő kiskutya, hogy hagyjál, dolgom van... De... Ezt már tudod :)

Vissza a témához.. Vagy balhéztunk, vagy ott voltam. Az elmúlt egy hónapban majd' minden éjjel.. Nem igazán tudom mit tehetnék. Rohadtul nem megy, hogy bízzak benne. Nem is benne.. Abban, hogy szeret... Elvégre.. Ő.. Meg egyáltalán pont engem.. Amilyen hisztis vagyok.. Nem fogja mindig elviselni. Már most nehezére esik.. Én meg persze ugyanúgy félek.. És meg sem próbálja megérteni.. Csak lebasz, hogy hülyeség... Komolyan velem van a baj, ugye? Lesz valaha bárki, aki el tud fogadni úgy, ahogy vagyok? Aki majd segít helyrehozni magamat? Miért sírok megint? Miért fulladok? Miért nem tudok üvölteni a fájdalomtól? Sírni, bömbölni, ahogy tegnap este?  Nem tudtam abbahagyni a sírást és nem akartam, hogy anyuék hallják... De persze ha hallották is leszarták...  Miért nem veszek be egyszerűen egy nyugtatót és alszom ki magam úgy, ahogy eddig? 

Hol a helyem? Hová lettek azok a dolgok, amiket eddig biztosnak éreztem? Miért nem köt le semmi? Már rá sem nézek a gitárra... A rajzolás is, az olvasás... Semmi.. Az edzés is.. Már nem a régi. Nem poénkodom, csak teszem a dolgom.... Minden megváltozott, minden üres.... Csak hallgatok egy random lejátszási listát és anime karaktereket keresek, amiket kértek... Nem mintha lenne még kedvem hozzá... De aludni nem tudnék... Miért érzem magam ennyire egyedül? Miért érzem azt, hogy már nem olyan őszinték a sorai? Hogy már csak azért ír, hogy ne aggódjak? Miért kételkedem benne, mikor tegnap közelebb engedett magához? Miért.....?

 Egyszer ilyen, máskor olyan... Néha kedves és melegség önt el, máskor pedig tárgyilagos, durva, mintha nyakon öntene egy vödör hideg vízzel... :/

 Képtelenség kiigazodni rajta...

 Igen... Azt hiszem sikerült. Sikerült kiírnom magam az életéből. Még ha nem is voltam a része. Egyszer talán majd nekem is... Nem. Az lehetetlen.

Soha nem felejtem el, soha nem múlnak el az érzéseim. Ha akarnám sem menne. A Herceg és a Róka mindig emlékeztetni fog. Eszembe fogják juttatni azt, akinek felolvastam. Talán idővel az emlék halványul és megeshet, hogy majd nem tudom felidézni az arcát, ahogy fölém hajol és megcsókol, elfelejtem a hangját, az érintését, a szuszogását, mikor már nagyon álmos... De azokat az érzéseket egészen biztosan soha nem fogom.

 Mikor tetováltattam, hogy levezessem a fájdalmam, mikor meghallottam a hangját ahogy felolvas vagy ahogy énekel, ahogy dobogott a szívem, mikor a zongorához lépett és elkezdett játszani, mikor a kádban feküdtünk és minden békés volt, reggel, mikor megláttam magam mellett vagy épp ahogy lent a konyhában kávéztunk, azt, mikor megláttam végre két hét után... És azt sem, mikor elveszítettem... Egészen biztosan nem fogom ezeket elfelejteni. A sok apróság... Az, hogy még most is vágyom rá... Nem az érintésére, a csókra, a szexre... Nem. A tudatra, hogy mellettem van.... 

Annyira...fáj